agnes.hupont.hu

Tóth János

Már vége a nyárnak


Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon

Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága

Fjodor Tyutcsev:

 A szép őszi estében

 A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.   

 /Szabó Lőrinc fordítása/

Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem. 

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya. 

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet. 

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. – 

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl. 

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Olyan mohón csókolta a dér,

hogy elpirult egy gesztenyelevél.

A sápadtsága bíborszínre gyúlt...

Nászindulót az őszi szél dúdolt.

Szegény kis élet lázban reszketett 

és tudta jól, hogy : elvégeztetett.

A dér ölében gubbasztott a vég 

s a fagynak adta fényivó szívét.

Kisemmizetten összepöndörült

a szíve nélkül s haldokolva dűlt

a vén faágra, mint a búcsúzó,

ki azt zokogja : élni volna jó.

Apás kínjában felnyögött a fa,

s az ágtól elvált búcsúzó fia

Hullott alá ...de ekkor jöttem én 

s kezemre szállt a megfagyott levél.

Alant a földön csillogott a sár, 

mint tátott száj, hogy elpusztítsa már.

Nem engedem, érett a szó belém. 

Enyém marad a gesztenyelevél. 

Hisz én se több, csak kis levél vagyok,

s ha jő a tél majd, én is meghalok.

Én is lehullok...óh, Uram, kezed 

így fogjon fel majd akkor engemet.

/Jakus/