VÉGE A NYÁRNAK
TÓTH ÁRPÁD: EZ MÁR NEM NYÁRI ALKONYAT
Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.
Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.
De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.
Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsóvárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínutlen fé nyével a nap.
Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.
Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.
Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinoszaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.
De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!
A természet még kisérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!
Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.
A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az úton,
És feljajdul a szél.
Amíg az őszi nap melenget,
s te mélán hallgatod a csendet,
szeretnéd eltagadni titkon,
a tél is itt jár már a sarkon.
Ne siránkozz, hogy jobb volt nyáron,
ne élj a múltban mindenáron.
Örülj a mának!
Amíg vannak, akik szeretnek,
van értelme az életednek.
Mindegy, hogy rohannak az évek,
ha érzed melegét egy kéznek.
Még érdemes reggel felkelni,
ha van kinek kenyeret szelni.
Örülj a percnek!
De ha mégis magány a sorsod,
ha a gondot egyedül hordod,
erőt is ad hozzá az élet.
Találd meg mindenben a szépet.
A nap rád is úgy süt, mint másra,
ne gondolj hát az elmúlásra.
Örülj, hogy élhetsz!
Ősz
Az Őszi falevelek szivárvány színben,
Egy Csillag dalol az Őszről emígyen.
"Az elhalt nyárnak hazajáró lelke
A verőfény itt játszik az ablakon
Apró szilánkjai az Őszi fénynek
Táncolnak széken, ágyon, asztalon
A szoba csupa sugarakkal telve
A Nap csókja itt ég a falakon
E játszi fény e sugarak
Kacérkodó gyász hervadt nászi pompa
A szívembe hullanak
Mint Égi nektár Antik Billikomba."
Ki írta e dalt? Ó - egy Csillag lehelte -
Ősszel visszajár a Nyár lelke.
Tóth János
Már vége a nyárnak
Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon
Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága
Fjodor Tyutcsev:
A szép őszi estében
A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
/Szabó Lőrinc fordítása/
Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –
Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
Olyan mohón csókolta a dér,
hogy elpirult egy gesztenyelevél.
A sápadtsága bíborszínre gyúlt...
Nászindulót az őszi szél dúdolt.
Szegény kis élet lázban reszketett
és tudta jól, hogy : elvégeztetett.
A dér ölében gubbasztott a vég
s a fagynak adta fényivó szívét.
Kisemmizetten összepöndörült
a szíve nélkül s haldokolva dűlt
a vén faágra, mint a búcsúzó,
ki azt zokogja : élni volna jó.
Apás kínjában felnyögött a fa,
s az ágtól elvált búcsúzó fia
Hullott alá ...de ekkor jöttem én
s kezemre szállt a megfagyott levél.
Alant a földön csillogott a sár,
mint tátott száj, hogy elpusztítsa már.
Nem engedem, érett a szó belém.
Enyém marad a gesztenyelevél.
Hisz én se több, csak kis levél vagyok,
s ha jő a tél majd, én is meghalok.
Én is lehullok...óh, Uram, kezed
így fogjon fel majd akkor engemet.
/Jakus/