agnes.hupont.hu

A SZERELMES KANDÚR ÉS A JÉGTÁNC

Kedves olvasók!

Mint már biztosan tudjátok, volt egyszer egy kerek erdő. Ennek a tövében élt egy faházban Iciri és Piciri, a két kisegér, valamint Falánk, a kandúrmacska!

Benn, az erdőben, a barlangjában éldegélt a szomszédjuk, Lompos, a barnamedve, és az erdő állatai. Ők voltak a közömbös járókelők. Kandúr napi foglalatosságai közé tartozott azon kívül, hogy az egerek, Iciri és Piciri tudomására hozza, hogy vegyék már végre tudomásul, hogy Ő, a büszke kandúrmacska, a környék és az egész világ korlátlan ura, hogy naponta jó alaposan megkergesse akár több órán át is a két kis egeret. Mondom, így teltek a napok egészen addig, ameddig leesett a hó és el nem következett a karácsonyi felkészülés ideje. Falánk, a kandúr éppen hogy csak megzavarta a házon belül az egereket. Kisétált a házuk elé. Ránézett a postaládára és egy levelet vett ki onnan. Izgatottan nézte meg a címzést: Falánk, a kandúr úr részére! Kerekerdőalja. Ez bizony Ő! Ő kapta! Nézi a feladót.

Sajnos, abból nem sok derült ki, mivel a rozoga postaládába beesett a hó, elmosta a feladó nevét és címét. A házban izgatottan tépte fel a borítékot, és olvasni kezdte a levelét:

- Hermina! Óh, Hermina!

A kandúr szemei ábrándossá váltak és egész testében égett a vágytól, hogy magához ölelje kedves, rég nem látott Herminkáját! Annyira nagy volt benne a vágy, hogy aznap már nem zavarta többet az egereket! Sőt! Maga látott hozzá a ház és környéke rendbetételéhez! Ez pedig egy világ urától, oly nagy embertől, mint Ő, nagy dolog! Az egerek is csodálkoztak, hogy Ő, Falánk lapátolja el a havat a ház körül. Nem értették a dolgot! Megkérdezték Falánkot, hogy mi történt.

- Ide figyeljetek , egerek! Holnap jön Hermina! Ti azt kell, hogy mondjátok, hogy én nem bántottalak titeket, hiszen úgy szeretlek titeket! Pároltan, nemcsak párosan, hiszen ti ketten vagytok. Párolt páros egyben! – nézett a rémült egerekre a szája szélét vészjóslóan nyalogatva Falánk. A két kisegér átosont a szomszédba Lomposhoz, a barnamedvéhez, hogy megbeszéljék, mi most a teendő. Lompos elta Őket tanáccsal bőven. Majd megnyugodva hazatértek a vackukra és várták, várták a másnapot.

Hamarosan eljött a másnap reggel. Kandúr már korábban felkelt és izgatottan meg a frakkjára a csokornyakkendőjét. Az egerek a lyukuk bejáratánál izgatottan figyeltek. Egyszer csak vidám kurjongatás, nyávogás jelezte, hogy megjött a „nagy Ő”, Hermina!

- Hú! Húúú! Megjöttem! Édes egyetlenem! - kiáltott be a házba Hermina. Kandúr izgatottan rohant elé kaput nyitni és kísérte be a házba a vendégét. Az egerekre ügyet sem vetett senki sem. Egész nap beszélgettek, ittak, ettek. Kandúr az este eljövetelekor izgatottan vetette meg az ágyukat a kosarukban. Hermina egyre hevesebben kezdte gombolgatni Falánk ruháit és Falánk is egyre izgatottabban vet-kőztette le Herminát. A két kisegér ezalatt elcsente a konyhaszekrényből a borstartót és a sószórót. Mindkettőről levették a tetőt és a hitvesi kosárágy mellett lévő szekrénykére tették azokat, majd a szekrénykén egy könyv mögé elbújva vártak. Hermina és Falánk egyre vadabbul csókolóztak, nyalták, falták egymást, majd egyre jobban kifejezték a vágyukat, hogy szeretnék, hogyha ezen boldog este után kiscicák népesítenék be a faházat. Már éppen neki kezdtek volna a szerelemnek, amikor Iciri eldöntötte a sószórót és Piciri meg a borsszórót és éppen Falánk és Herminka orrába, szájába ömlött a só, és a bors! Mindketten hatalmas tüsszögésbe kezdtek olyannyira, hogy még a Kerekerdőbe is behallatszott. Lompos részben emiatt és nagyobb részben meg a nevetéstől egész éjjel nem tudott aludni. Kandúr, miután kitüsszögte magát és segített Herminkának is segített tisztálkodni eszeveszett tempóban kezdte kergetni az egereket, akiknek a rejtekhelyét észrevette:

- Kandúr! - mondotta Herminka felháborodottan - De hiszen Te nekem azt mondtad, hogy, szereted az egereket!

- Igen! - ordította a Kandúr, miközben üldözte Icirit és Picirit – Panírozva és paradicsommártásban!

Egyszer csak Kandúr diadalmas mosollyal tette Herminka elé a megriadt két kisegeret. Herminka nagy könyörgésére, szenteste lévén Iciri és Piciri kegyelmet kapott, miután riadtan elmondták a etanult szöveget, hogy Ők ,,mily nagyon szeretik Kandúrt!”

El is felejtettem mondani, hogy szenteste lévén délután feldíszítették négyesben ben a karácsonyfát és kitették alá az ajándékokat. Mindenki odatette a fa alá maga ajándékát a másik részére. Példának okáért Kandúr régi vágyát, egy korcsolyát kapott Herminkától ajándékba. A fadíszítés után, de még jóval az esti ajándékozás előtt a két kisegér újólag átosont Lomposhoz, hogy megtudván Falánk ajándékát, most mit tegyenek. Lompos azt tanácsolta, hogy csináljanak az udvaron jégpályát. Éjjelre öntsék fel vízzel az udvart és még egyéb tanácsokat is adott! Tehát az egerek a bors- és a sószórást követő futás után, miután kegyelmet kaptak, kiosontak az udvarba és ameddig a Kandúr megpróbálta megmagyarázni Herminkának a történteket és békés kettesben töltötték tovább az éjszakát, a két kisegér elárasztotta az udvart vízzel, majd a megfagyott, de még nem vastag jégbe egy téglalap alakú nyílást vágtak. A nyílást letakarták sztaniolpapírral, majd a sztaniolra is a széleinél vizet csepegtettek. Reggel, amikor látták, hogy a Kandúr felvette a korcsolyacipőket, kimentek a jégpálya túloldalára és amint Falánk, meg Herminka kijöttek, gúnyos versbe kezdte, orrot mutatva a Kandúrra!

,,Ronda, koszos macska! Milyen ronda a korcsolyája!”, majd újra: ,,Ronda, Koszos macska, milyen ronda a korcsolyája!”

Ez egyenesen vérlázító! És ráadásul Herminka előtt ilyeneket mondani! A dühtől őrjöngve ugrott Falánk a jégre, majd megindult, süvített, mint egy rakéta! Egyesen neki a téglalapnyi kivágott résnek, a jégcsapdának! Elnyúlt a jégen, mint egy szamár. Négy lába négyfelé, a feje meg egyenesen előre, a korcsolyás lábfejei meg az eget ostromolták! A bajsza szinte csomóba sodródott össze az öszzetúrt hótól! Majd nekivágódott teljes sebességgel egy hatalmas, morgó, fekete korcsolyás szörnyetegnek! Az vészjóslóan morgott!

- Mondd, miért zavarod Te az egereket?

- Nem kergetem, nem kergetem! - dadogta megszeppenten Kandúr, a környék félénk, hatalmas ura!

- Nem?! - gúnyolódott vele a rettenetes ismeretlen, majd párszor felemelte és a jégre dobta „Őkelmét,” hogy csak úgy nyekkent!

- Ajánlom is! - felelte fenyegető morgások közepette az ismeretlen, majd egy hanyag mozdulattal az elképedt Herminka elé lökte Falánkot. Ezt követően az ismeretlen hatalmas nevetés közepette vette le magáról a fekete pokrócot és akkor derült ki, hogy Lompos volt az barna mackó. Aki jól mulatott az eseten az, természetesen nem Herminka és Falánk, hanem Lompos és Iciri, meg Piciri volt. Herminka felháborodottan hagyta ott a hazug kandúrt, a környék most már nem valami nagyon nagy urát!

A KANDÚR ÉS A HAL

Erdő mellett, hegy oldalában együtt élt Iciri és Piciri, a két kisegér, meg Falánk, a kandúrmacska. Egy rönkökből összeácsolt faházban laktak. Mellettük, bent az erdőben élt egy barlangban Lompos, a barnamedve. Mindannyian nagyon jó barátságban voltak. Néha ugyan voltak kisebb-nagyobb súrlódások, veszekedések közöttük, de ezek is általában azért történtek, mert Falánk nagyon szerette a két kis egeret hajszolni, zavarászni, nagyon szeretett enni, inni, aludni, de mást nem. Jaj, majd elfelejtettem, azt szerette még játszani, hogy Ő a ház és a környék ura! Sokszor együtt vacsoráztak a macival. Ilyenkor sokat és sokáig beszélgettek négyesben. Mint mondottam, a kandúr nagyon szeretett többek között enni. Mégpedig leginkább halat enni!

Ahogy éppen kedvenc napi elfoglaltságát űzte (éppen számolta, hogy hány légy mennyit lép egy óra alatt az ablaküvegükön), észrevette, hogy Lompos egy nagy kosár halat cipel haza a barlangjába a folyóról.

- Kérsz belőle? - kínálta egy jókora hallal a cicust.

- Igen! - nyalta meg csillogó szemekkel a szája szélét többször is Falánk! A farkát csóválta örömében. Az ajándékba kapott hal sorsa ezzel megpecsételődött. Falánk gyomrában végezte be az életét- A kandúr nem elégedett meg ennyivel. Többre vágyott, de lustasága nem engedte meg, hogy ő maga is halásszon. Hógyisne! Még mit nem! Az munka, amit Ő kimondottan utál. Aztán titokban figyelni kezdte a barlang bejáratát a házuk ablakából. A két egérnek feltűnt, hogy mostanában valamire készül a kandúr, hogy naphosszat csak az ablakon bámul kifelé a barlang irányába. Nem tudták, hogy mitévők legyenek. Gondolták, kivárják a dolog Egyik nap már jóval a vacsora után a kandúr (miután ismét látta a medve mancsában a halakkal telt szatyrot) az esti sétája után hallva, hogy a maci már javában horkol a barlangban, besurrant és ellopta az asztalon felejtett halat. Így ment ez napról napra. Icirinek és Picirinek már régen feltűnt a kandúr „halszerző körútja”, ugyanis többször látták Ők az ablakpárkányukra felmászva, hogy bement óvakodva, körülkémlelve, amint aki „rosszban sántikál” a macska a barlangba, majd onnan ugyanilyen óvatosan sompolygott ki, és úgy jött haza, mint aki semmiben sem vétkes. (Természetesen a halat a kosara elé tette le és ott ette meg.

Erre tanú volt a két kisegér, akiknek azt mondta, hogy a halat a boltban vette. A bolt viszont késő este már zárva volt). Lomposnak is feltűnt a dolog. A kandúrt kérdezte meg először, hogy mit tud a halak eltűnésével kapcsolatban. A kandúr élénken tiltakozott. Kikérte magának a dolgot, mondván, hogy ő nem tolvaj! Ő kandúrmacska, a ház és a környék korlátlan Ura! Egy medve Őt ne sértegesse! Szedte-vette teremtette! A két egér viszont titokban megsúgta a medvének, hogy ők bizony sokszor is látták a kandúrt a halszerzési ,,művelete” közben! Bizony „sáros ő a dologban!”

A két kisegér és a medve nagyszerű tervet ötlött ki! Egy alkalommal nagy mennyiségű halat „felejtett” a barlangja asztalán Lompos. A nyári nagy meleg miatt nyitott ablakon át (itt szokott „titkon a barlangba közlekedni” Falánk) jól lehetett látni a szomszéd ház ablakából a halakat. Kandúr nem késlekedett! Cselekedett. Besurrant a barlangba és felkapta a halak közül a legínycsiklandozóbb, legnagyobb darabot a halrakás tetejéről. Szájába fogta és éppen készült volna elinalni, amikor irtózatos tüsszentési inger jött rá! Nem győzött hapcizni! Már a szemeiből is folytak a könnyek. No, nem a nevetéstől, mivel a legínycsiklandozóbb halat, (amely a halrakás tetején, éppen szem előtt volt) Lompos a kisegerek tanácsára alaposan beborsozta. Ezt fogta meg a kandúr és ettől tüsszögött olyan „szívszaggatóan” nagyokat. Mi történt ezután? A medve morc volt, mert nem szerette, ha álmából valaki, még ha az a ,,valaki” Falánk is ilyen iszonyú zajjal ébreszti fel. A macska mi mást tehetett volna, kénytelen volt beismerni a haldézsmálásokat. A mackó fogait csikorgatva bordult rá a rémült kandúrra, a környék egészen összezsugorodott „hatalmas urára”, akinek a bátorsága bizony alaposan inába szállt. A mackó egyetlen lendülettel, erős mancsaival „tessékelte ki” a nyitott ablakon át a borsozott haltól folyamatosan tüsszögő Falánkot Iciri és Piciri harsány nevetése közepette az utcára. Hónapokig nem beszélt ezután egymással Lompos és Falánk! A macska ekkor tanulta meg, hogy a barátságot milyen könnyű elveszteni és milyen nehéz újra megszerezni!

Ekkor ébredt rá igazán, hogy a barátság az egyik igazi lelki kincsünk! Ezt ápolnunk és őriznünk

kell!

MACKÓ DÖME TAKARÍT

Róka uram sétáján

Tette tisztét a mackótanyán.

Megcsúszva a piszkos járdán

a négy lábán éppen megállván

egyensúlyozott a járdán!

Magában morgott, mondván

más is így járhat a járdán.

Erős dühe csillapodván

csengetett a mackótanyán.

Döme a csengetést hallván

felült puha-pihe ágyán.

- Hány óra? Mit mutatsz, te óra?

Bekiált a dühös róka:

- Mackó! Gyere az udvarra!

Csinálj rendet, talpas koma!

Van itt minden, rothadt alma,

A piszoknak jó nagy halma!

Seprűt nem látott e tér,

van itt mocsok, kis egér!

Kidöcög a bőrpapucsban.

Lépte csusszan, fara puffan,

elcsúszik a koszhalomban!

- Jön a tavasz, itt van nyomban!

A nap nem fürödhet a koszban! –

Seprűt, lapátot kapott nyomban,

s ténykedett az udvarukban!

Mire a családja felébredt,

nyoma sem lett a sok szemétnek!

Mire téli álmuk véget ért,

a tisztaság ide visszatért!

Tiszta az udvar, tiszta a járda,

tisztán kerülnek a tavaszba!

Halmai Gergő

A LIBALELKŰ HUNYÁSZ

Holott sosem volt, kereste cingár. Te nagy cingár, olvastam valahol, mondd csak, nem ügyeskedsz - e ma már, hanem tétován félénkzel, s lám ezzel fogadsz, így: „Alig lelem félénkségem”.

Vicces gyerek volt a bajban libalalkű hunyász, megvakarta volna sehonnait. De durva lett a cingár, vakon nem kalauzolt, csak alfelén sírt angyal naphunyász. Remeg a hunyász, meglátja

cingárt egyből, amiképpen csak lórugást szült, s névnapon lébecolt.

 - Ordibáld: Alig lelem félénkségem!(nyilván postás)

 - Alig lelem félénkségem! - olvasta libalelkű hunyász.

 - Leljem, leljem, pernahejder  - inhalált a cingár.

 - Leljem, leljem, remélem mulat! - (bálba volt a hunyász)

 - Meglelem életem! - fordított malájból hitelest a cingár.

 - Hol a tündér, hol alig lelem félénkségem, reménybeli ángyom.

 - Megbotozni néhanapig, hasítani hátig laposodást, meg aztán merre kékülsz.

A cingárcimbalom viszonyt szült alkonytájban itt e trópuson. Arcon veregette, igaz háton nem ér, s melóval megmosta, most ezzel jól járt.

Ellenben a cingár, élt külön, üdült szépen s oda se hallgatott s akkor belép a hunyász, asszem két hete törölték ezt.

Letolták a vagabondok, s elvben emelték. Ezt is mondtam ezerszer már, hagyta libalelkét, s a lökött elásott a szint közelébe, humoros, elvont is egyben, s olyan más az is.

Ötletelt a frontember, hol öklendezhet a hunyász odakint, már várta, most izgatja ugyancsak na!

Elmehettek a cingárhoz. .

 - Mondd meg csak nekem, hogy jöttem hozzád a falánkhoz, pofozz fel gyorsan, s mondd, alig lelem félénkségem.

De nagy hunyász csak napozgat.

 - Elfértem épp így falánktól sej! Adja sorsom, azt majd cingárcimbalmot belerakják nyereségül.

 - Gyere át víg szandálba! Nézd csak cingár, bepanaszollak, fogd fel és gratulálj paródiám tüftig drót köntöséhez.

Elismerem én, a vagabondok besóztak, betanított nemzedék, furán hallatszana jól, a hunyász erőltette vagy tűrte muszájból a kurkumáját, mostan éppen újra ott van, fülig sóder, álma

gabalyodva s állva zendülne.

Egyszer itt volt a frontember, előttem épp itt, odaad egy tatamit a hunyász dolgaiból, és aztán csak újra a tüftig drót éli világát.

Bizony itten nincs, eresztettem a hunyászt a cingárhoz, s csak malmoztam:

 - Hol a fejem, hogy jöttem hozzád, az ír falánkhoz, sokszor nem látom "alig lelem félénkségem"

Ez a hunyász alapgondja:

 - Felébrednék már falánktól, mert alapgondomon csak a cingárcimbalom tenne szabályt nyereségül.

 - De te kárálsz falánkra! - Igy vádolt alkalmasan a cingár s bebarangolta sok helyét a hunyász,  talán elleste.

Nem kicsikék a vagabondok, mert hiszen ők felemelték sorra a nyakéket, a hunyászt összetekergetik, meg viszik, hívő lesz elébb, majd esperes, aztán tényleg bolond vagy falánk.

A vagabondok tiszteltek, sőt nem is pedállíroztak, csak tettek belém poloskát, hátha hagyom a csűrhét, hatezer éve ezzel akarják kisiklásom, alantas dolgokat, sosemvolt oldjam

meg baját. Eközben a vagabondok nem is szerették, mert ez részeg allűr, nem alantas sors, élve temették, most a hunyász alacsonyan van s az neki kötetlen, csak közzétett.

Lábra tör a frontember kanászával, lám hatalmas teste, -  itt volt elásva a hunyász. Felkergette a cingárhoz, aki társa volt tétova kényszerrel, s most ez a kérvény is elérkezett.

 - Okoskám, hát falánk az voltál, fogod - e mátol alig lelem félénkségem?

Ez a hunyász csak - csak kesergett:

 - Ez sorsom, és alig van, ki a cingárcimbalmot belerakná nyereségül.

Fárad a cingár, most nem gurít addig, mert unja e rohamot a cingári bisztróba, arcra egész türelmes a hunyász, de bajban volt, ha felült előtte.

Vonatoztak megint:

 - Bántod - e a felügyelőt? Benne hagyom kamaszkorom, amig lelem félénkségem!

Ment a hunyász ordítva, akolba:

 - Ez sorsom, és alig van, ki a cingárcimbalmot belerakná nyereségül.

A cingár bebarangolta a lápot. (Vonatkoztass!):

 - Vágod - e a talpas - lábam? Belerakom a felügyelőt, talpas - lábam, azonban ebben alig lelem félénkségem!

Ezt a hunyászt fifika alkotta:

 - Ez  lesz sorsom, és alig van, ki a cingárcimbalmot belerakná nyereségül.

Sokért adhatta, csak néhány szó volt.

Most a cingár adogat:

 - Szánod - e a kéngáz - savat? Belerakom a felügyelőt, talpas - lábam, kéngáz - savat, azonban ebben alig lelem félénkségem!

Ezt a hunyászt fifika alkotta:

 - Ez  sem lesz sorsom, és alig van, ki a cingárcimbalmot belerakná nyereségül.

Hát aztán a cingár most megigérte tempomostul nekem a sok óhajom, s adogat:

 - Vigyed el mint mondám, a lovam, szánomat, meg alsógatyám, s most egyszer kihagynám. . . nos alig lelem félénkségem!

 - Okos értelem okoskodott igézve, olvasám!

A cingár erre akkor eltörpült s kifizette, brt köpült közben, csaknem tétován néztem, csak megálltam érdemben. Egy templomban pördült a féltékeny cingárcimbalom, aki addig

kiváncsi, míg finom maradok s hamis libalelkű hunyász nincs csak más szerelemben.

Azonnal lakásomban fogadtam, olyan merész szokással, mire is szepeg, szipog, hápog. Meg a cingár hátán táncoltam, ez van most igazság, amekkora arcom búra, s haveromért

mentem, hogy őt nézd. Bár amíg csak őt nézed, oda a fogás, hisz jófejek, csak cingár arca elégedett alázat, pont ide illesz vagy félévnyi hosszan, remek lesz majd szabott türelmem,

na de ő soká szólt.

 - Na mit leltem? Félénkséged! - nyivákolt a hunyász, be nem csődölsz s a cingár velem úgysem köpül, most kedvel, met ott mulat hétfőn.

Namost a libalelkű hunyász nem a cingár. Mivel jó cingár, egykettőre odateremtette a végét annak, rendületlen érvvel szót kiváltsanak megint, én is szót csináltam, el is hittem akadozva

 Végül… de csók cingár, most innen mentem én.

Hegedüs Katalin

GÉZA

Leült, helyes fejecskéjét oldalra billentette és kis zöld szemeivel pislogott, ha valamit szeretett volna. Csak pár hónapos vizslakölyök volt.  Homloka gyűrkéiből és topa ugrálásából is látszott, mennyire fiatal és szeles, mégis az értelem minden jele ott csillogott édes kis pofiján.  Ha éhes volt, egy szempillantás alatt belökte suta lábacskáival a nyári ajtót, befarolt a konyha felé és leült. Tudta, hogy csak le kell ülnie, és mindjárt jön valaki, hogy megetesse, de azon a napon valahogy nem keveredett elő senki. Csak ült, üldögélt a hűvös kövön és azon gondolkodott, hogy vajon mi lehet ez a fenséges valami, amely becsalogatta őt ide, a gazda házába. Várt. Toporgott kicsit, majd egy apró lépéssel közelebb húzódott a pulthoz. Várt tovább, de egyre türelmetlenebb lett.

- Nem nyúlok hozzá, csak megnézem. Látnom kell ezt a mennyei eledelt, melynek illata alattomosan bekúszott az orrocskámba és nem hagy nyugodni – gondolta magában és felállt a konyhaszekrény szélére.

- A kutyafáját, még így sem látom. Miért teszi az ember ilyen magasra az ilyen csábító holmikat? - zsörtölődött. - Tudnom kell, mi ez!

Ugrott egyet. Látván, hogy ez közelebb vitte a céljához, folytatta az ugrándozást, míg nem egy óvatlan pillanatban a fogacskája egészen "véletlenül" beleakadt valami madzagfélébe. Mit tehetett volna mást? Lerántotta a zsinórhoz tartozó alkatrészeket is magával a földre. És láss csodát! Hát nem egy gömböc volt a végén?! Finoman körbeszaglászta, majd eszeveszett tempóban befalta. Viszont az a fránya orrocska még mindig jelzett, ezért újra nekiveselkedett, hogy a gömböc másik felét is megkaparintsa a pultról. Néhány esetlen ugrás és ügyetlen esés után sikerrel is járt, így folytathatta a lakmározást. Ám a pocak egyszer csak megtelt.

- Mit is kezdhetnék a maradékkal? - tépelődött. - Megenni már nem tudom, mert kidurran a hasikám. Ha itt hagyom, még valami macskaféle bekebelezi.

Próbálta elhúzni, hogy elássa valahol, de nem maradt ereje.  Óriási pocakja minden mozdulatra önálló életet élt, ezért jobbnak látta, ha inkább csak ott helyben őrizgeti.

Egyszer azonban mindenki kihajíttatik a "Paradicsomból", nem történt ez másként Gézával sem. Amikor a gazda hazaért, szörnyű haragra gerjedt és egy kötéllel jelzés értékűt sózott a kutyus hátsójára. Géza rettentően megsértődött. Fájt az ütés helye és még a nehezen megszerzett kincsét sem vihette magával. Miután hosszasan nyalogatta sajgó tomporát, visszatért a tett helyszínére, és bosszúból alaposan elrejtette a kötelet az udvar egy távoli szegletében.

- Na, ezzel többet nem lesz verekedés! - morgolódott magában, majd nyelt egy nagyot. Úgy érezte, menten szomjan veszik.

A gazdasszony pár nap múlva odafordult a párjához:

- Én nem tudom, mi lehet az oka, de néhány napja a pálma alatti hatalmas edényből mindig eltűnik a víz.

Géza tudta.

Hegedüs Sarolta

A GYEREKEK KEDVENCE

Amikor még Télapókát nem apónak és nem Mikulás bácsinak hívták – hidegebbek voltak a telek, sokkal több hó hullott. Az Északi Szél vígan süvített, nagy hóakadályokat állítva az utakon; a jég a folyókon, tavakon olyan vastagra hízott, hogy korcsolyázni, csúszkálni lehetett rajta; a nádas háztetőkről hosszú jégcsapok szikráztak a napsütésben – akkor, akkor még fiatal, daliás legény volt Télapó, s akkor még Télúrfinak hívták. Haja és szakálla nem ősz, hanem gesztenyebarna volt, sötétkék szeme acélosan csillogott. Rénszarvasait egy kurjantással összeterelte. Dolgos, vidám legény hírében állott. Sok lányszív dobogott érte, ő még nem választott.

Ifjúkora legszebb éveiben elindult feleséget keresni. Az Északi-sarkon élt négy szép lány: Tavasz, Nyár, Ősz és Tél. Oda tartott. Felvette halina csizmáját, piros, báránybéléses köpenyét, fejébe kucsmát húzott. Rénszarvasai szélsebesen röpítették a négy lánytestvér háza elé.

Tavasz halványzöld ruhában, virágkoszorúval a fején, karjában virágkosárral fogadta. A piros ruhás Nyár napbarnított bőre, melegséget árasztó barna szeme, ragyogó alakja; lenyűgözte. A fák alól előbukkant Ősz kisasszony is. Az elsárgult avaron lassan lépkedett. Kosarában szőlő, alma, dió mosolygott. Karcsú alakjánál, sárgászöld ruhájánál csak barnászöldben játszó szeme volt gyönyörűbb. Halkan dúdolgatott… Álmodozott… Lehet, hogy Télúrfiról?

Hirtelen hideg szél kerekedett. Esni kezdet a hó, a Nap is szikrázóbban sütött. Csilingelő nevetés hallatszott. – És ott állt hófehér ruhában, szőkén, kékszeműen; hajában kék szalaggal; legfiatalabb testvérük, a Tél.

Télúrfit mindegyik lány elbűvölte, de a vacsora és a beszélgetések után szívét az Ősz kisasszony ejtette rabul. Sokat sétáltak, beszélgettek, nevettek. De amikor Télúrfi hideg kezével megérintette Ősz kisasszony ujjait; - a lány megrázkódott a hideg érintéstől. Testén borzongás futott végig, barna haja a fiú sóhajától bederesedett; csókja jéghideg volt. Úgy érezte, megfagy mellette. Gyönyörű szeme elszürkült, haja színe megfakult.

Télúrfi fájó szívvel hagyta el a házat, hiszen nem akart fájdalmat okozni Ősz kisasszonynak. De szívében örökre megőrizte emlékét. És ha ősszel fújtak már a hideg szelek, szitált az eső; megjött a dér és a hóharmat – tudta, ezek mind Ősz kisasszony könnyei. Ő is üzent Neki. Ha a jégcsapok télen olvadozni kezdtek; az az ő elfolytott zokogása volt.

Később örömhíreket kapott. Nyár férjhez ment Dél Királyfihoz. Tavasz Mediterrán herceghez és Tél kisasszony Sarkvidék urának nyújtotta a kezét. És megszületett legkedvesebb unokahúga, Didergő Doktor leánya, Zúzmara Zuzenka! A kislány szépsége, szelídsége mindig Ősz kisasszonyra emlékeztette.

Először Zuzenka kapott Ősz anyótól diót és almát a csizmácskájába, december 6-án. Ezentúl minden évben azzal kedveskedett Ősz kisasszony Télúrfinak, hogy zsákszám küldte Neki ezeket a gyümölcsöket, hogy minden gyermek cipőjébe jusson.

Télúrfi felett is eljárt az idő. Haja deres lett, szakálla megnőtt. De acélos szeme most is huncutul mosolyog! Rénszarvasait még most is egy kurjantással a szánjához hívja. A négy legszebb szarvas neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél. Vidáman csilingelő csengőjét mindig a legszelídebb, legkedvesebb Ősz nyakába akasztja.

Sok év telt el… Új bunda, csizma, kucsma kellett. Lába is fázósabb lett. A halina csizmába már melegebb zoknit húz. Szakálla fehéren leng; bajusza, szemöldöke is hófehér. Már mindenki Télapónak hívja. A Télúrfi névre egyedül Ősz anyó emlékszik csak!

Télapó, Télapó! – hangzik sokfelől. A Földön ő a gyerekek egyik kedvence.

A BETEG TÉLAPÓKA

Hideg, fagyos tél köszöntött a Földre. Dideregtek a kismadarak a fészkükben. Fázósan bújtak össze. A fák csupasz ágain maradt pár falevél zizegve vacogott. A szél süvítve kapott bele az avarba és gúnyosan nevetve száguldott tova.

Az ősszel elvetett magokat csak a hideg föld fedte; hiányzott nekik a puha hótakaró. Sóhajaikat nem hallották az emberek; csak az érzékeny szívűek szánakoztak: szegény madarak, szegény vetések!

És a hó – a puha, a meleg – egyre késett! – Mert az emberek nem tudták, hogy messzi Északon megbetegedett Télapóka is. Lázas volt, tüsszögött, fájt a torka. Rénszarvasai elindultak Didergő Doktorhoz, hogy elhozzák a beteghez. Szürke felhők között, vadludak kíséretében érkezett meg Didergő Doktor, leányával, legjobb ápolónőjével: Zúzmara Zuzenkával. A vizsgálat után Télapóka jeges borogatást kapott, lázas homlokát hólabdacsokkal hűtötték és torkára jégcsapokat szopogatott. A reggelije jeges tea volt; ebédjét pedig zúzmara és jégvirágok között tálalták fel. De a legjobb gyógyír Zuzenka csengő kacagása volt, mely úgy csilingelt, akár a rénszarvasok csengője.

Télapóka gyorsan gyógyult. Nemsokára felkapott rénszarvas szánjára, és elindult a fázó madarak, didergő vetések felé. Zsákjából kieresztette a sok – sok havat, mely lágyan aláhullva betakarta a fázó Földet. Köszönjük Télapóka! Örülünk, hogy meggyógyultál! – hangzott innen is, onnan is. Az emberek annyit láttak csak, hogy végre esik a hó, vége a záraz, hideg télnek. De egy kislány, anyja kezét fogva, felnézett az égre és azt mondta: „Hallod Anya? Télapóka nevet!” – és a sűrű hóesésben ő látta a rénszarvasokat, Zuzenkát, Télapókát, amiről Édesanyja mesélt Neki, amikor mandulagyulladása volt.

Hemmert László

MESE ARRÓL, HOGY HOGYAN LETTEK BARÁTOK AZ EGÉRKE ÉS A MACSKA?...

Hajnalban, mikor a Nap lustán kibújt a szürke felhőtakarója alól, még az ég alja is belevörösödött, akkorát áááá-sított...

- Niii – csaaaak! -Regggel van! -kukorékolta a falu kakasa nem is egyszer, hirdette az éjszaka elmúltát. Egérkénk eközben békésen aludt a halászkunyhó leges-legmélyén...Valami szépet álmodhatott, mert még mosolygott is, ám egyszer csak egy távoli furcsa hang, mint egy segélykiáltás lenne, harsant fel a hajnali csendben! Erre aztán fel is ébredt, és fülelt, hogy mi lehet ez, és honnan jött? Mikorra másodszor is felharsant a kiáltás, Egérkénk már magára is kapta a ruháját, annyira igyekezett, hogy még a fogmosásról is megfeledkezett!

Kiszaladt az ajtón, arrafelé, amerről a hangot sejtette jönni. A falu szélén, a gyümölcsfák alatt állt egy elhagyott öreg kút, alig lehetett látni, úgy benőtte már a magas fű. A hang, ami felébresztette, valahonnan onnan jött! Egérkénk átküzdötte magát a sűrű fűszálerdőn, majd felmászott a köveken, a kút peremére.  Ahogy felért, óvatosan fölé hajolt a tátongó sötét dohszagú lyuknak, és ijedtében majd bele is esett! Mert onnan, a feneketlen mélységből ismét felharsant az a Hang! Szóval, innen jön! Ráadásul ismerős volt ez a hang… Olyan volt, mint egy nyávogás! Hát persze! Ez egy Macska hangja! Most értette meg, hogy a kút mélyéből egy Macska kér segítséget! Bizonyára éjszakai vadászúton járt, amikor megcsúszott a lába a deszkákon, és beesett a kútba! És most bajban van, mert nem tud feljönni a mélyből!

Egérkénk egy pillanatra elgondolkodott: - A Macska az egerek ősi ellensége! Ha megmentem, megint vadászni fog az egerekre! Vagy… megváltozik, ha megkérem? De hát… mégsem hagyhatom, hogy ott pusztuljon szegény a nedves kút mélyén…

SEGÍTEK! - határozta el! Ugye nem is lett volna a mi barátunk az Egérke, ha nem így dönt? Leugrott a kútról, és visszaszaladt a faluba, ahhoz a házhoz, ahol a macska lakott. Befutott a macska szobájába, felkapott egy nagy fonalgombolyagot a játékok közül, és a feje felett nehezen tartva, billegve-egyensúlyozva mint egymutatványos a cirkuszban, és visszasietett a kúthoz. Szegény cica eközben a sötét kút mélyén reszketett a hideg vízben, és várta a segítséget.

Egérkénk, ahogy visszaért, felkapaszkodott a kút szélére, fogta a gombolyagot, és már engedte is a fonalat le a mélybe. -Kapaszkodj jó erősen!- bíztatta fentről a Macskát, és azonmód elkezdte húzni a fonalat. De hiába volt a jóakarat, egy idő múlva csak elfogyott az Egérkénk ereje! Ekkor szerencsére eszébe jutott egy ősi egér-csatakiáltás! Ez kell! El is kiáltotta magát olyan hangosan, amennyire csak a kicsi torkán kifért! Ettől aztán mintha megelevenedett volna minden falevél a fák alatt, hirtelen megmozdult minden! Megelevenedett a hajnali erdőszéle, a fűcsomók, mindenhonnan egerek bukkantak elő! - Húzd! Húzd! - vezényelt nekik a kút tetejéről, és a tengernyi-sok egér mind nekilátott húzni a fonalat. A Macska ettől egyre feljebb került a kútban, már-már kint volt, amikor majdnem visszaesett! Alig tudott megkapaszkodni a kút szélében! Mert az történt, hogy amikor az egerek meglátták, hogy az akit kihúztak, az egy ronda, csapzott, ázott bundás, ijesztő, rút, csuromvíz MACSKA! FÚJ! Az Ellenség! Azon nyomban, elengedték a fonalat, és ahányan voltak, annyi felé szaladtak!